« Telefon a Holdra :)   Hosszú, zagyva bejegyzés semmiről »

Halogat

ritarozi | 2009. nov. 26. 16:08

A múlt héten írta Márta, hogy "Oktalanság a halogatás, s mégis képes vagyok egész nap halogatni, s mikor megunom, előlről kezdeni". 

Valószínűleg nem dobolna bennem ez ilyen hangosan, (és nem halogattam volna egy hétig, hehe) ha nem éreztem volna, hogy ezt a mondatot az elmúlt hetekben minden nap én is leírhattam volna. És persze most idesorolhatnám a halogatásaim listáját, méteres lenne a bejegyzés, de nem ez a lényeg. Arra jöttem rá, míg egy hétig doboltattam magamban ezt a nem is nekem szánt, de engem nagyon eltalált szembesítést, hogy egy hatalmas nagy halogatás az összes kicsi elodázásom forrása. Ezt táplálja az összes kicsit. Hogy nem tudok dönteni. Lépni egyet erre, vagy arra. Csak gyötörődőm már lassan egy éve. Jön a karácsony, és ettől még jobban érzem, hogy nem mehet így tovább.

Anyukám helyzete, állapota, a kapcsolatunk ijeszt, szorongat és odáztat velem annyi mindent.

Nem akarom részletesen taglalni, hogy milyen borzalmas. Csak annyit: nem tudja milyen nap van, este-e vagy reggel, evett-e vagy nem, és járt-e nála valaki, vagy nem. Nem akar enni. Egyáltalán semmit. Néha kekszet, teát, malátakávét, ha a kezébe adom. Egyébként a napi ebédjének jórésze a kukában végzi, reggelire és vacsorára semmit se eszik.

És vacak embernek érzem magam, hogy nem csinálok semmit.

És vacak embernek érezném magamat, ha csinálnék valamit.

Mert nem lehet ezt felelősen nézni, hogy szép lassan elfogy. 

Mert nem tudnám azt jó szívvel nézni, hogy újabb gyógyszereket tömnek belé, hogy ne legyen depressziós és egyen.

És vacak embernek érzem magamat, hogy nem keresek egy idősotthont, ahol lenne társasága és úgymond lekerülne rólam a teher, hogy gondoskodtam róla.

És vacak embernek érzem magam, hogy az otthonbaadás lehetősége egyáltalán felmerül bennem.

És vacak embernek érzem magamat azért is, hogy ezt a látszólagos gondozást játszom: meleg ebéd, gondozónő által adagolt gyógyszer, hétvégén elhozás.

És vacak embernek érzem magamat attól is, hogy nem borítom a megszokott kis életünket, nem rendezem át a kicsike lakást, és nem szorítok neki állandó helyet itt.

És vacak embernek érezném magamat akkor is, ha ezt megcsinálnám. Nem akaródzik, ahogy szembenézni azzal se, hogy hol is romlott el ennyire a kapcsolatunk.

És persze ez a bejegyzés is csak egy halogatás.

(Már ennek a szónak a hangulata is olyan, olyan....)

Kategóriák: lelkizés | Címkék: anya , én , önösmeret
A Főoldalra ajánlom! | Eddig 10 komment érkezett »

Eddig 10 komment érkezett


RSS a bejegyzés kommentjeihez
  1.   1. 2009. 11. 26. 20:47
      Juca szerint:

    Rozál, ne felejtsd el, hogy az effajta betegség jellegéből adódik, hogy mindenki így jár, azok is, akiknek a kapcsolatuk irigylésre méltó...
    Nem lenne jobb, ha Ti jóban letettek volna, maximum könnyebb, Neked.
    Nem hinném, hogy vacak ember vagy, ha nem veszed oda, kvázi negyedik gyerekként. Négyőtök életét felborítani, szerintem teljes önfeladás nélkül lehetetlen. Azt pedig csak mi gondoljuk, hogy a szakintézményi elhelyezés vacakság. Ott olyan tanult emberek vannak, akiknek ez a szakmájuk, munkájuk, akik ezeket a megfáradt, beteg kis öregeket ellátják.
    nagyon sajnálom. És az pedig nem látszatgondoskodás, ha reggeli, ebéd, vacsi készítés, hétvégi elhozás van. ez a gondoskodás, amit Te neki adni tudsz. Sok erőt kívánok.


  2.   2. 2009. 11. 26. 21:29
      Levena szerint:

    Szia! A lányom dédnagymamája egy ideje elkezdett erősen leépülni. Ő ettől lett depressziós. Egy idő után nem ismerte meg a saját lányát. Nem tudott tájékozódni az időben - múlt, jelen, mennyi idős ő éppen most, kik vannak körülötte stb. Amikor "józan" volt, akkor sokszor bántotta a lányát, szurkálta, szidta, hogy hogy bánik vele. Pedig senki nem bánt rosszul vele, gondozták, védték a sérülésektől, minden, ami kell. Az egész család, akikkel egy fedél alatt élt (lánya, unokája) - már a kiborulás határán volt. Minden jó szándék ellenére felőrölte őket a gondoskodás, az öngondoskodás, az aggodalom, az feszültség, az igazságtalanul kapott bántó szavak. Sikerült helyet találni neki egy otthonban. Pár hónap küszködés után - amikor az állapota hol jobb, hol rosszabb lett - beállították a gyógyszereit, a tudta kitisztult, és jól végül is jól érzi ott magát, mert van társasága, tud beszélgetni, van segítsége egész nap, nincs egyedül. Hétvégekre, ünnepekre gyakran hazaviszik. Azóta mindenki nyugodtabb.


  3.   3. 2009. 11. 26. 21:43
      Kat szerint:

    Én is nagy halogatós vagyok sajnos. Pedig rajtam nincs ekkora teher... Nagyon erős vagy, és csodállak.


  4.   4. 2009. 11. 26. 21:43
      Kat szerint:

    Én is nagy halogatós vagyok sajnos. Pedig rajtam nincs ekkora teher... Nagyon erős vagy, és csodállak.


  5.   5. 2009. 11. 26. 22:07
      márta szerint:

    Nem vagy vacak ember. És nem a te hibád.
    És jaj, nem akartam, hogy a lökött szófűzéseim bárkit eltaláljanak, nyilván abban reménykedem, csak én vagyok olyan, amilyen. Nagyon nehéz helyzetben vagy, és megteszed, amit tudsz. És jó ember vagy. És nekem mindig igazam van. :)


  6.   6. 2009. 11. 26. 22:55
      Pelikan szerint:

    Nem tudok mit irni, okos tanacsot nem lehet. Remelem, hogy megtalalod a szamodra helyes megoldast. Szivembol kivanom


  7.   7. 2009. 11. 27. 10:20
      Kat szerint:

    Én nem tudok kommentelni valamiért.


  8.   8. 2009. 11. 27. 14:49
      ildiko szerint:

    a bejegyzésedből egyből a barátnőm ugrott be: négy hónapja került be a nagymamája egy idősek otthonába, szegény barátnőm nagyon sirt, ha csak rá gondolt, hiszen szinte a nagymamája nevelte fel. Ilyen helyzetben azonban nincs jó megoldás: egyedül hagyni egy percre sem lehetett - bedugva felejtett vasaló, tűzön hagyott étel... - viszont nem maradhatott otthon sem vele.
    Így ellátják, gondoskodnak róla, de nem ugyanaz. Minden héten meglátogatják, de van hogy meg sem ismeri őket. Sajnos nem lehet ellene tenni.

    Ha jobb lett volna anyukáddal a kapcsolat (ami mint tudjuk nem egy emberen múlik), akkor is ilyen állapotba lenne, ezen ne emészd magad.

    Ildikó


  9.   9. 2009. 11. 28. 20:54
      Gira szerint:

    Ez szíven ütött. Nagyon együtt érzek veled. Te máris többet teszel, mint amit én hajlandó lennék. Ezért felnézek rád.


  10.   10. 2009. 12. 05. 22:18
      ritarozi szerint:

    Köszönöm. Erőt ad amiket írtok, agyalok is rajtuk. MIndegyiken egyenként, csak nem tudom leírni jól.
    Márta: ;) Hát persze, hogy mindig igazad van! ;)


Szólj hozzá

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.









Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.